Írta:

Mári néni, akivel csodák garmadája esett meg

Az idén 94 éves Dékány Mária nénit a kertben találom. Március eleje van, de ő már gereblyézi a földet, hogy mindent időben kiültethessen. Azonnal megismer és mosolyogva mondja: tudod, lehet én már nem élvezem a kert terméseit, de gyerekkoromban úgy tanultam “Úgy dolgozzál, mintha örökké élnél, és úgy imádkozzál, mintha másnap meghalnál”. Ehhez tartom magam.

A ház tövében ülünk le beszélgetni, ahová beszorul a nap melege. Előszedi a régi emlékeket, fényképeket, nagyot sóhajt, s belekezd a történetbe…

Szép gyermekkorom volt, bár sokat kellett dolgozni. Ketten voltunk testvérek Menci nővéremmel (három testvérem még kisgyermek korban elhalálozott).  Emlékszem, volt egy nagy darab szőlőnk, én minden csütörtökön (ekkor szabad nap volt az iskolában) ott segítettem. Apám vagy egy férfiember “kénegezett” (a filoxéra megelőzése végett), én pedig a lyukakat tömőfával betömtem. Bizony nagyobb volt a tömőfa, mint én, de szerettem ezt a munkát.

Húsz éves koromban mentem férjhez 1943 március harmadikán. Jó idő volt akkoriban, minden el volt vetve a lagzi előtt. Hogy ismerkedtek meg? – kérdezek közbe. Jött egy meghívó a szilveszteri bálra. Nem tudtam ki küldte, de szerettem táncolni, hát elmentem. Onnét már a meghívó küldője Józsi kísért haza, aki a legényegylet vezetői közé tartozott. Én kicsit vonakodtam elkötelezni magam, de addig erőszakoskodott, míg rábeszélt.

Háború dúlt. A férjem 1943 októberében rukkolt be, karácsonykor pedig megszületett a kislányunk, Ilonka. Nagyon reménykedtem, hogy elkerülnek a harcok, mert a férfiak mindig arról beszéltek, itt nincs se vasút, se semmilyen stratégiailag fontos pont. Tévedtek, hiszen hat hétig állt nálunk a front. Először egy német tisztet kvártélyoztak hozzánk, aki rendkívül tisztelettudó volt, de aztán jöttek az oroszok, akik úgy tízen szintén nálunk vertek tanyát. Attól kezdve nekem, mint fiatalasszonynak bujkálnom kellett.

Csodás megmenekülések

“Idesapa” először egy kis pincébe zárt, ahol az ölésből megmaradt mindenfélét tároltunk. Ott húztam meg magam egy dunyha alatt, és a Szűzanyához fohászkodtam. A sötétben az orosz a dunyhát tapogatta, és már a kendőmet húzogatta, amikor leesett a szögre akasztott disznósajt. Majd a kezem eltörte, de ennek köszönhetően menekültem meg, hiszen az orosz, úgy megörült a váratlan csemegének, hogy eliszkolt vele. Ezek után már nem mertem lent maradni, a padláson a fosztásban aludtam.

Mikor az oroszok nappal mentek a dolgukra, előmerészkedtem, de egyikük egyszer hamarabb visszajött. Csak annyi időm volt, hogy beléptem a pajtába és nagy hirtelenjében az ott összerakott hereboglyába bújtam. Ki volt itt? – szögezte az orosz apára a puskát, de ő állította, senkit se látott. Ekkor belelőtt a boglyába. A jó Isten ekkor is vigyázott rám és karcolás nélkül megúsztam.

Anyámat is zaklatták, aki a kislányomra vigyázott. A rejtekhelyemen hallottam, amint anyám a “sztará” szót ismételgeti az orosz katonának, de neki valami nem stimmelt…. sztará, sztará …. a malicská jesty?…… szerencsére jöttek a többiek és nem történt baj.

Megesett az is, hogy éppen a kislányomat dajkáltam, amikor betoppant az orosz, “davaj” krumplit pucolni, és már vette is el tőlem a kislányt. Csak annyi időm maradt, hogy jól megcsípjem szegényt. Azon nyomban ordítani kezdett – szerencsére a gyereksírást rosszul viselték az oroszok, mert rögtön visszaadta és más segítők után nézett.

Ennyi borzalom után nem mertem otthon maradni, a szomszédokhoz mentem át. Nem tudom, ki árulta el, hogy ott vagyok, de egy reggelen azt kiabálja idegen kiejtéssel valaki: “Illónka mama gyeere haza” (Ilonka mamája). Kimentem. Ott állt előttem egy csúnya veres orosz, a kezében géppuska és egy összevissza gyűrt fénykép, ami engem ábrázolt a kislányommal. Maga előtt lökdösve az udvarra vitt és rámordított: Stoj! Illónka mama kaput, muzs oficér. Egy pillanat alatt átfutott az agyamon, hogy a kezében szorongatott képpel együtt találhatta meg azt a fényképet is, amely az unokatestvéremet ábrázolja magyar tiszti ruhában. Mondanám neki nem, az nem az én férjem, de a halálos félelemtől csak valami nyöszörgésféle hang jött ki a torkomon. Hátrált pár lépést és célzott. Az udvar túloldalán állt a többi orosz katona. Se élő, se holt nem voltam, s csak  tudat alatt érzékeltem, hogy a tiszt odasúgott valamit a mellette álló katonának, aki hatalmas ugrásokkal az engem kivégezni készülő katona háta mögött termett, és a puskával együtt erősen lefogta. Egész testemben remegtem, alig bírtak a lábaim megtartani….  a másodperc töredékén múlt az életem. Mári néni mutatja az ominózus fényképet és a saját rajzát is, ahol érzékletesen szemlélteti, hol álltak ők, hol a katonák, és hogy milyen távolságról sietett az egyikük a megmentésére.

További isteni segítség

A háború végén az uram fogságba került. Novoszibírszkbe vitték. Kikerestem a térképen, és láttam, milyen elképesztően távol van tőlem.  Szoktak ebben az időben misét szolgáltatni a fogságban lévőkért. Elmentem a lelkiatya után, mikorra tudná beiktatni a szentmisét a férjemért. Azt mondta, már holnap – október 25-én – meg is ejtheti, mivel Esztergomban a körtemplomban fog misézni. Én csak üljek be itt Szőgyénben a templomba és imádkozzak erre a szándékra. 37 nap múlva hazajött a férjem. Amit mesélt, azt hinni se akartam. Október 25-én Novoszibírszből vonat indult haza a beteg hadifoglyokkal. Józsi felment a vonatra, hogy keressen valakit, akivel üzenni tudna  az itthoniaknak. Nem talált senkit, és amikor épp leszállni készült, elindult a vonat… Három hónap fogság után ily csodás módon vezérelte haza a jó Isten.

Folyt a telepítés. Mi is megkaptuk a fehér lapot. Úgy volt, reggel indulunk. A cókmókunk összepakolva, a tyúkok ketrecekben, a szalma bebálázva. Reggel tudtuk meg a hírt, a kitelepítési rendeletet visszavonták. Megmenekültünk. Sírtunk örömünkben.

´49 körül kezdtük felújítani a házat, ahol máig lakok. A tapasztáshoz sok sárga föld is kellett, ezért lovakkal mentünk érte a sárgaföldes gödörbe. Míg a férjem dolgozott, addig én tartottam a lovakat. Egy darabig békésen álltak, de hirtelen hegyezni kezdték a fülüket és a földet kaparták. Én valahonnét tudtam, ez veszélyt jelez és kiabáltam a férjemnek, jöjjön gyorsan, mert nem bírom őket megtartani. Józsi eldobta a csákányt és éppen csak fel tudott ugorni a bakra, amikor megindult és leomlott a föld… minket is maga alá temetett volna, ha a lovak nem figyelmeztetnek.

Az uram nem akart beállni a szövetkezetbe… Istenem, de meghurcoltak e miatt is.  Már úgy volt börtönbe kell vonulnia, a simojúdán vettünk neki meleg bekecset, amit majd elvihet magával. Az utolsó pillanatban az MNV titkár, Árva Józsi azzal az ötlettel állt elő, hogy elmegy elment vele Pozsonyba a minisztériumba (mint tolmács), hátha lehet még valamit tenni. Ott sikerült nekik azt elintézni, hogy ha beáll a szövetkezetbe és ott fejőként elhelyezkedik, akkor nem kell börtönbe vonulnia.

Régebben én is sokat betegeskedtem, az orvosokat és a fürdőket jártam, de még mindig itt vagyok. Szóval láthatod, van mit meghálálnom a jó Istennek. El is járok a templomba naponta, ameddig csak erőmből telik.

Comments are closed.