Írta:

Nézz most vissza egy percre…

Újra elérkezett a diáktalálkozók ideje iskolánkban. Némely korosztályok már az osztályfőnöki órán ülnek, míg a többiek csak gyülekeznek az iskola folyosóján. A legtöbben rögtön megtalálják az osztálytársakat – Karcsi és Laci pont az osztálynévsort veszik át, le ne égjenek, ha meg kell egymást szólítani, Ili és Ági egymás ruháját, frizuráját dicsérik.

Én a legidősebbekhez ülök be, akik pontosan 65 éve kerültek ki az iskolapadból. Nem csak azért érdekes a 65-ös szám, hogy ők a legidősebb korosztály, hanem azért is, mert az idén emlékezünk arra, hogy 65 éve nyíltak meg újra a magyar iskolák kapui Csehszlovákiában.

Azt gondoltam, ők igazán kevesen lesznek, de tévedtem. Eljött mindenki, aki kezét-lábát bírja. Alighogy helyet foglalnak, előkerülnek a fényképek és a jelenlévők csak úgy sorolják a neveket. Kis vita után mindenkit felismernek a megsárgult képeken, és majd´ mindenkiről azt is tudják, hogyan alakult életük sora. Sajnos sokan közülük már elhaláloztak, másokat betegség gyötör, azért most pontosan nyolcan ülnek az osztályban.

Mesélik, bizony nem volt egyszerű akkoriban elemi iskolásnak lenni. Közülük, akik 1943 – 44-ben lépték át először az iskola kapuját, mindenki járt szlovák iskolába, mert a magyar oktatást a háború után megszüntették. Az akkor itt tanító pedagógusok mind fiatalok, képzetlenek voltak és egy szót se tudtak magyarul. A verseket, énekeket, a “vybrané slová”-kat bemagolták, még ha nem is értették. Vali néni máig emlékszik a Srdce című versre, aminek már az első szavában kificamodott a nyelve, de nagy szorgalommal csak a fejébe véste. A szünetekben is tiltva volt a magyar szó, büntetés terhe alatt. De hát szlovákul nem tudtak, némán pedig órákig nem lehet kibírni… ezért bizony Krotky tanító gyakran suhogtatta nádpálcáját, de szerencsére a szlovák tanító nénik nem verekedtek. A “lányok” elmondták, a szlovák tanítónők szépen megtanították őket kötni, horgolni, kivarrni. Amikor aztán újra lehetett magyar iskolába járni, majdnem mindenki vissza is ment, a szlovák iskolában kevés magyar ajkú tanuló maradt.

A magyar tanítók közül Pék Lászlóra emlékeztek jó szívvel, aki tudott fegyelmet tartani és olyan érdekesen előadni a tananyagot, hogy szinte mindenkit érdekelt. Márta néni még egy pikáns versikét is elszavalt, amit annak idején Pék tanító bácsitól hallott.

A volt diákok elmondták, pár évig a kocsmák helyiségeiben tanultak – a bartiakkal együtt 60-an is zsúfolódtak egy helyiségben. A tüzifát is maguknak kellett bebiztosítaniuk, reggelente mindenki egy hasábfával ment iskolába. Sőt! még asztalokat és székeket is magunknak kellett vinni, hiszen a háború alatt a katonák mindent feltüzeltek. A füzeteket és a tollat a legtöbben sústyából font táskában hordták, de még hasábfástól se volt olyan nehéz, mint a mai gyerekek táskája.

Öröm volt hallgatni ezeket az öregdiákokat, akik még ma is tudtak lelkesedni, örömmel mesélni. Megkérdeztem, ki megy közülük a találkozót követő bálba. Nem fogják elhinni – Mindenki!
Az esti bulin Vígh Gábor polgármester pohárköszöntője és Szarka Andrea igazgatónő üdvözlő beszéde után tovább nosztalgiáztak, beszélgettek, szórakoztak, táncoltak az osztálytársak. Jó zene mellett kitartottak egészen virradatig. -bk-

Comments are closed.